A Gyilkos mezőket mi itthon leginkább Mike Oldfield életműve kapcsán ismerhetjük (már ha egyáltalán...), mert a filmet annak idején úgysem nagyon láthattuk, a könyvet meg biztos nem olvastuk. Pedig a szóban forgó Choeung Ek mezei egykoron nem épp a pipacsoktól voltak vörösek.
Volt ugyanis egy elszánt ember, akinek határozott víziója volt a jövőről. Valami szélsőséges agrárutópia gondolatával kacérkodott, melynek felépítéséhez - amint erre módja nyílt - tüstént neki is látott. A feladattal ugyan nem végzett, de néhány millió emberrel igen. A közhelyszámba menő, "ahhoz, hogy építs, rombolnod kell" aranyköpés tartalmi megvalósítása tehát látszólag jó úton haladt. A rombolással neki és elvtársainak sikerült végeznie.

Csak becslések vannak arra vonatkozóan, hogy mennyi honfitársát küldte át a másvilágra, de az adatok közt így is elég nagy a szórás. Egyesek szerint az akkor (1975-1979) nyolcmilliós Kambodzsa lakosságából egymillió ember nem élte túl az erőltetett menetet. Vannak források, melyek egészen a lakosság 30 %-át jelölik meg, mint természetes veszteség, de akadnak akik az áldozatok számát illetően hárommillióig meg sem állnak. A licitnek nincs túl sok értelme, az azonban látható, hogy a térség  huszadik század második felében - háborúval, népirtással, éhínséggel - halálba küldött áldozatainak száma egyértelműen holokauszt méretű. Nyilván annak alaposságában és módszerességében lehetnek különbségek, de darab-darab elven vizsgálva a történteket ma gyakorlatilag minden egyes zsidó emléknapot egy kambodzsai vagy vietnami emléknapnak kellene követnie.

Kegyeletsértés vagy nem, de tegyük az élményt még felzaklatóbbá! A leghírhedtebb kambodzsai vesztőhelyen ma a természet hangjain és a szél zúgásán kívül nem hallani egyebet, csak végtelenített helyi népzenét, meg a valamikori kivégzőhely szomszédságából kiszűrődő zenegép hangfoszlányait.