Ciklonok, hurrikánok, tájfunok mindig is voltak, manapság meg egyre többször vannak. Sőt, megnyugtatásul közöljük, a jövőben még inkább lesznek. Mint tudvalevő, ezen nevek mindegyike ugyanazt a légköri képződményt jelenti, nevezetesen egy bizonyos fajta felhőörvényt, csak épp az elnevezésük változik kialakulásuk helyének és erősségének függvényében. Ez persze különösebben nem nyugtatja meg a burmaiakat. Bennünket meg végképp nem kavar fel, hiszen még azt sem tudjuk pontosan, Nargis vagy Nagris az illető ciklon neve. Pedig a Nargis igen jó eséllyel indulhat majd a természeti csapások nemzetközi toplistáján, hisz a ciklonok okozta világkatasztrófák közt máris igen előkelő helyen áll. Kis "szerencsével" azonban a világ tíz legtöbb halálos áldozatot követelő természeti csapásai közé is bekerülhet. Minden csak attól függ, végül mennyi áldozatot ismer el a burmai vezetés. Az már biztos, hogy itt lesz a legnagyobb különbség az ENSZ és mindenféle segélyszervezetek által megbecsült adatok és a mianmari junta hivatalos közleménye között.
Nyilván most azt hisszük, ez már csak a diktatúrák sajátja, nyúzzák a népet, hazudoznak és még a gondolatot sem engedik szárnyalni. Lehet, hogy így van, de hogy azt is lássuk, a diktatúráknak nemcsak egyféle arca létezik, íme egy alapvető különbség a burmai, majd az azt követő kínai történések és a két ország urainak vészforgatókönyvei között.
Ugyan két egymással szomszédos, puszipajtás rezsimről beszélünk, a gondolkodásmódjuk mégis eltérő, melynek oka lehet az is, hogy különböző gazdasági modellre esküsznek. A jelenlegi helyzetben ennek megfelelően cselekednek (illetve nem...). Az egyik igyekszik elbagatellizálni a katasztrófát, ezzel is mutatva hogy mennyire ura a helyzetnek (mint tudjuk, semennyire). Ráadásul megpróbálja a csúnya és kíváncsi nyugati világot az országhatárán kívül tartani. A másik mindenről részletesen beszámol és örömmel elfogadja az előbbinek szánt, de oda technikai okok miatt be nem szállítmányozható segélyt. A mianmari és a kínai helyzet különbözőségét jelzi, hogy a kínai államvezetés próbál a lakosság elvárásainak eleget tenni. Ha példátlan demokráciával nem is vádolhatjuk meg az ottani kormányt, azért legalább azokat az embereket, akiken élősködik, megpróbálja menteni. Szerintünk mindezt nem csak azért teszi, mert megijedt volna a nyári olimpiai játékokat mára a világ minden pontján bojkottálni igyekvő maroknyi kisebbségtől. Nyilván a "tömeggyilkos olimpia" ellenzőinek kapóra jött volna, ha történetesen a kínai rezsim a kelleténél lazábban veszi a katasztrófahelyzet orvoslását. De nem így történt. Irtani ugyan a kínaiak is szeretik saját fajtájukat, ezzel is szellemi rokonságot vállalva a térség néhány nagyágyújával, a mára már lecsendesedett Kambodzsával és a diktatúrák ranglistáját mostanság vezető Mianmarral. Ugyanakkor a látszatot mégiscsak próbálják megőrizni, s legalább a nemzetközi hírtévés képriportok erejéig elhitetni a világgal, hogy ők a jók.
A reakcióink egyébként nem meglepőek, figyelmünket egyre inkább az utóbbi helyszínen történtek kötik le, mert arról legalább van hír. Nem újkeletű dolog ez, a tömegtájékoztatás által gyakorlatilag bármi és sokszorosan megigazul. Alternatív hírforrások ugyan lennének még számunkra is, de egy, az internet korszakában a világtól ennyire elzárt vidéken, mint Magyarország, csak a televízió maradt, ami sokszor igen kevésnek bizonyul. Persze a mianmari junta legalább annyira hunyó az emberek dezinformáltságában és tudatlanságában, hisz mindent megtesz azért, hogy saját népét a nagyvilággal egyetemben megfelelően félrevezesse.
De hát mik ezek az 1836 (más forrásokban 1889) emberáldozatot követelő Katrina hurrikánhoz képest? Valójában tényleg mi a lényeg? Ha a katasztrófák súlyosságának alapját az anyagi veszteség képezi, akkor egyértelmű, hogy a világ legnagyobb csapásai Földünk gazdaságilag fejlettebb felében keletkeztek. Hiszen azt mindenki világosan érzékelheti, hogy példának okáért akár egy darab felhőkarcoló leomlása, még relatíve kevés emberáldozattal számolva is, messze felülmúlja akár egymillió bambuszviskó teljes leradírozását a Föld felszínéről, melyek ugyan a benne élők számára az életet jelentették, a mi szemszögünkből nézve viszont még újonnan is totálisan értéktelen képződmények, jóindulattal is csak egy skanzenben lenne a helyük, nemhogy még azokban élni...
Vagy akkor mégsem az számít, hanem az emberéletben esett kár? Ami meg ugye rendesen manipulálható, tetszőleges módon kerekíthető lefele és felfele. Csak a jóérzés és az étvágy szab határt a mértéknek és az előjelnek. Van, aki inkább egy kicsit túloz, mint ahogy ez a Katrina esetében is történt. A tízezer áldozatról szóló híresztelésekkel ellentétben még kétezer áldozat sem volt, viszont az mind gyönyörűen kilistázva, nevesítve, statisztikázva. Volt köztük például két Zimmerman, az eltűntek közt pedig egy Jesse Jackson is. Ellenben ha az áldozat névtelen, vagy a neve fehérember számára kiejthetetlen, akkor az nem is számít, főként ha a helyi vezetés még igyekszik azt le is tagadni?
Vagy netán valamiféle erkölcsi kárról kellene beszélnünk egy-egy szerencsétlenség kapcsán? Na azt azért már mégsem. Egy annyira elvont kategóriával, amihez se Richter- skála, sem egyéb, egzaktul mérhető érték nem rendelhető, úgyse mennénk semmire. És ezt az emberiség közérzése igen jól példázza.
Nyilván most azt hisszük, ez már csak a diktatúrák sajátja, nyúzzák a népet, hazudoznak és még a gondolatot sem engedik szárnyalni. Lehet, hogy így van, de hogy azt is lássuk, a diktatúráknak nemcsak egyféle arca létezik, íme egy alapvető különbség a burmai, majd az azt követő kínai történések és a két ország urainak vészforgatókönyvei között.
Ugyan két egymással szomszédos, puszipajtás rezsimről beszélünk, a gondolkodásmódjuk mégis eltérő, melynek oka lehet az is, hogy különböző gazdasági modellre esküsznek. A jelenlegi helyzetben ennek megfelelően cselekednek (illetve nem...). Az egyik igyekszik elbagatellizálni a katasztrófát, ezzel is mutatva hogy mennyire ura a helyzetnek (mint tudjuk, semennyire). Ráadásul megpróbálja a csúnya és kíváncsi nyugati világot az országhatárán kívül tartani. A másik mindenről részletesen beszámol és örömmel elfogadja az előbbinek szánt, de oda technikai okok miatt be nem szállítmányozható segélyt. A mianmari és a kínai helyzet különbözőségét jelzi, hogy a kínai államvezetés próbál a lakosság elvárásainak eleget tenni. Ha példátlan demokráciával nem is vádolhatjuk meg az ottani kormányt, azért legalább azokat az embereket, akiken élősködik, megpróbálja menteni. Szerintünk mindezt nem csak azért teszi, mert megijedt volna a nyári olimpiai játékokat mára a világ minden pontján bojkottálni igyekvő maroknyi kisebbségtől. Nyilván a "tömeggyilkos olimpia" ellenzőinek kapóra jött volna, ha történetesen a kínai rezsim a kelleténél lazábban veszi a katasztrófahelyzet orvoslását. De nem így történt. Irtani ugyan a kínaiak is szeretik saját fajtájukat, ezzel is szellemi rokonságot vállalva a térség néhány nagyágyújával, a mára már lecsendesedett Kambodzsával és a diktatúrák ranglistáját mostanság vezető Mianmarral. Ugyanakkor a látszatot mégiscsak próbálják megőrizni, s legalább a nemzetközi hírtévés képriportok erejéig elhitetni a világgal, hogy ők a jók.
A reakcióink egyébként nem meglepőek, figyelmünket egyre inkább az utóbbi helyszínen történtek kötik le, mert arról legalább van hír. Nem újkeletű dolog ez, a tömegtájékoztatás által gyakorlatilag bármi és sokszorosan megigazul. Alternatív hírforrások ugyan lennének még számunkra is, de egy, az internet korszakában a világtól ennyire elzárt vidéken, mint Magyarország, csak a televízió maradt, ami sokszor igen kevésnek bizonyul. Persze a mianmari junta legalább annyira hunyó az emberek dezinformáltságában és tudatlanságában, hisz mindent megtesz azért, hogy saját népét a nagyvilággal egyetemben megfelelően félrevezesse.
De hát mik ezek az 1836 (más forrásokban 1889) emberáldozatot követelő Katrina hurrikánhoz képest? Valójában tényleg mi a lényeg? Ha a katasztrófák súlyosságának alapját az anyagi veszteség képezi, akkor egyértelmű, hogy a világ legnagyobb csapásai Földünk gazdaságilag fejlettebb felében keletkeztek. Hiszen azt mindenki világosan érzékelheti, hogy példának okáért akár egy darab felhőkarcoló leomlása, még relatíve kevés emberáldozattal számolva is, messze felülmúlja akár egymillió bambuszviskó teljes leradírozását a Föld felszínéről, melyek ugyan a benne élők számára az életet jelentették, a mi szemszögünkből nézve viszont még újonnan is totálisan értéktelen képződmények, jóindulattal is csak egy skanzenben lenne a helyük, nemhogy még azokban élni...
Vagy akkor mégsem az számít, hanem az emberéletben esett kár? Ami meg ugye rendesen manipulálható, tetszőleges módon kerekíthető lefele és felfele. Csak a jóérzés és az étvágy szab határt a mértéknek és az előjelnek. Van, aki inkább egy kicsit túloz, mint ahogy ez a Katrina esetében is történt. A tízezer áldozatról szóló híresztelésekkel ellentétben még kétezer áldozat sem volt, viszont az mind gyönyörűen kilistázva, nevesítve, statisztikázva. Volt köztük például két Zimmerman, az eltűntek közt pedig egy Jesse Jackson is. Ellenben ha az áldozat névtelen, vagy a neve fehérember számára kiejthetetlen, akkor az nem is számít, főként ha a helyi vezetés még igyekszik azt le is tagadni?
Vagy netán valamiféle erkölcsi kárról kellene beszélnünk egy-egy szerencsétlenség kapcsán? Na azt azért már mégsem. Egy annyira elvont kategóriával, amihez se Richter- skála, sem egyéb, egzaktul mérhető érték nem rendelhető, úgyse mennénk semmire. És ezt az emberiség közérzése igen jól példázza.
