Nem hallgatunk a szép szóra, merthogy alapjában véve vizuálisak vagyunk. Olvashatunk akármit, mondhatnak nekünk bármit, egyik sem lehet annyira megigéző és magával ragadó, mint akár a legfelszínesebb téma, melyet a szemeink elé tolnak. Azt ugye egyből befogadjuk, s így vagy úgy, de azonnal értelmezzük is. Pedig a világból még alig hallottunk valamit…
Világmegváltók nem akarnánk lenni, de hisszük, hogy a blog bejegyzéseken és a családi fotóalbumok gondosan elnevezett, feneketlen könyvtáraiba sorozatban gyártott fotóin túl még létezhet azért más emlékhordozó is. Egy méltánytalanul elsorvasztott testrészünket hívnánk ebben segítségül… hogy jól fülöncsípjük a hangokat.
Igen, a hang, melyre az az édes anyanyelvünk - bizonyos területeken határozottan megnyilvánuló - satnyasága csak ezt az egy frappáns, ámde általános magyar szót tartogatja. Viszont mi itt legalább annyira gondolunk az artikulált (hát még az artikulálatlan) emberi hangra, a városok morajára, a természet hangjaira, hogy az egyéb „természetellenes”, mondjuk mesterséges neszelésekről ne is szóljunk.

Előrevetítve a természet ébredését, mindjárt egy tavaszköszöntővel kezdenénk. Mintha egy hajléktalan ember és egy madár feleselgetését hallanánk, pedig csak egy, az alkoholmámortól ivócimborát hallucináló egyén képzeletbeli partnerével folytatott magvas, mindazonáltal egyoldalú beszélgetésének a részesei lehetünk. Mindehhez a természet asszisztál. A vége felé hallható enyhe megingás a hangrögzítő személy elbizonytalanodását és egy valósnak képzelt veszélyhelyzetre adott reakcióját hivatott illusztrálni.

Ezúton teszünk ígéretet, hogy technikánkat még csiszoljuk!