A ciklon sújtotta Mianmarban tévéket, DVD lejátszókat és műholdvevőket osztogatott Thein Sein tábornok, az ország miniszterelnöke. Az intézkedésre azért volt szükség, hogy a Nargis ciklon miatt földönfutóvá vált, mára jobb híján táborokban élő emberek végre örömmel vegyék az élet dolgait, s egyáltalán élvezzék a programokat, melyet a nyilván teljesen elfogulatlan köztévé adásai biztosítanak majd számukra. Azt hogy közben esetleg éhen- vagy szomjanhalnak, esetleg valami rettegett kórt elkapnak, kár is említeni, az ilyen hozzáállás csak az állam stabilitását, s a nemzet haladását veszélyeztetné.
A helyzet tehát az, hogy miközben a hatalom továbbfényezi magát, leginkább semmit sem tesz (illetve valamit mégis, de erről később), addig a katasztrófa sújtotta övezetekben élők, azok a bizonyos túlélők az alapvető szükségleteikhez sem jutnak hozzá. Igaz, a kormány elfoglalt volt. Hiszen a helyzet urai a népszavazás zavartalan lebonyolításán szorgoskodtak. Mert hát az ígéret az szép szó, ha egyszer meg lett mondva a népnek, hogy ez a népszavazás a záloga a demokratizálódási folyamatnak (bruhaha), akkor azt a referendumot meg kell tartani, még ha cigánygyerekek potyognak is az égből... ha meg halott burmai gyerekek hevernek az árok partján, halomban, akkor meg pláne.
A magyar médiában rendre Nagris névre átkeresztelt ciklon egyébként csak tette a dolgát. Pusztított. Ez viszont nem változtatott a tényen, mégpedig hogy utópiák mindig is vannak.
Egy túlbúzgó újságírót, aki a fotóin keresztül szeretett volna némi tájékoztatást adni a szörnyű körülményekről, a hatalom emberei elkaptak és eltiltották további művészi pályafutásától. Aki esetleg a tábori élet szenvedéseiről kívánta tájékoztatni az ország vezetőit, azt jól pofán vágták, megbilincselték és le is csukták, még ha történetesen nő is volt az illető.
A helyi erők példának okáért még azt is elrendelték, hogy a túlélők hagyják el a menekülttáborokat és iparkodjanak vissza a lerombolt falvaikba, hogy a ciklon által érintett településeken május 24-re halasztott népszavazáson, immáron saját választókörzetükben ők is igennel szavazhassanak. A napnál is világosabb, egy kis nedves szellő nem zavarhatja meg az egységet és a rendet.
Ugyanakkor folyamatos híradások (no persze nem az MTI-n keresztül) érkeznek arról, hogy a nemzetközi szervezetektől begyűjtött segélyekért a rászorultaknak fizetniük kell. A szisztéma igen egyszerű; a hatóság begyűjti azt, jól átválogatja, bizonyos részeit a piacon értékesíti, más részét meg eladja azoknak, akiknek eredetileg küldték. Egy ilyen szorult helyzetben tehát ismételten piaci szereplővé lép elő az állam, illetve az azt megszemélyesítő junta. Megszabja, hogy miket vegyenek meg feltétlenül a rászorulók a segélyszállítmányokból, ráadásul befolyásolja egyéb dolgok, például a benzin árát is. Arról már nem is szólva, hogy a táborokban vegetáló embereket arra kényszerítik, vegyék ki rendesen részüket az utak helyreállításában. És ezt persze nyomatékosítják is.
Mindeközben a hatalom csókoltat mindenkit, legalább is majdnem mindenkit...
Manapság egyébként Mianmarban az a hír, hogy a referendumon 99,07 %-os részvételi arány mellett a lakosság elsöprő többsége, egészen pontosan 92,4 %-a mondott igent, azaz a népakarat megszavazta az ország új alkotmányát, mely ugyebár része a katonai junta demokrácia-ütemtervének. Ezek szerint minden a legnagyobb rendben. A hullák az út mentéről meg majd eltűnnek valamikor...
A magyar médiában rendre Nagris névre átkeresztelt ciklon egyébként csak tette a dolgát. Pusztított. Ez viszont nem változtatott a tényen, mégpedig hogy utópiák mindig is vannak.
Egy túlbúzgó újságírót, aki a fotóin keresztül szeretett volna némi tájékoztatást adni a szörnyű körülményekről, a hatalom emberei elkaptak és eltiltották további művészi pályafutásától. Aki esetleg a tábori élet szenvedéseiről kívánta tájékoztatni az ország vezetőit, azt jól pofán vágták, megbilincselték és le is csukták, még ha történetesen nő is volt az illető.
A helyi erők példának okáért még azt is elrendelték, hogy a túlélők hagyják el a menekülttáborokat és iparkodjanak vissza a lerombolt falvaikba, hogy a ciklon által érintett településeken május 24-re halasztott népszavazáson, immáron saját választókörzetükben ők is igennel szavazhassanak. A napnál is világosabb, egy kis nedves szellő nem zavarhatja meg az egységet és a rendet.
Ugyanakkor folyamatos híradások (no persze nem az MTI-n keresztül) érkeznek arról, hogy a nemzetközi szervezetektől begyűjtött segélyekért a rászorultaknak fizetniük kell. A szisztéma igen egyszerű; a hatóság begyűjti azt, jól átválogatja, bizonyos részeit a piacon értékesíti, más részét meg eladja azoknak, akiknek eredetileg küldték. Egy ilyen szorult helyzetben tehát ismételten piaci szereplővé lép elő az állam, illetve az azt megszemélyesítő junta. Megszabja, hogy miket vegyenek meg feltétlenül a rászorulók a segélyszállítmányokból, ráadásul befolyásolja egyéb dolgok, például a benzin árát is. Arról már nem is szólva, hogy a táborokban vegetáló embereket arra kényszerítik, vegyék ki rendesen részüket az utak helyreállításában. És ezt persze nyomatékosítják is.
Mindeközben a hatalom csókoltat mindenkit, legalább is majdnem mindenkit...
Manapság egyébként Mianmarban az a hír, hogy a referendumon 99,07 %-os részvételi arány mellett a lakosság elsöprő többsége, egészen pontosan 92,4 %-a mondott igent, azaz a népakarat megszavazta az ország új alkotmányát, mely ugyebár része a katonai junta demokrácia-ütemtervének. Ezek szerint minden a legnagyobb rendben. A hullák az út mentéről meg majd eltűnnek valamikor...
