Tegyük fel magunknak rögvest a kérdést: Akkor most kit is bojkottálunk, vagy még inkább kit is kellene, hogy bojkottáljunk, ha már mindenféleképpen erre érzünk ellenállhatatlan késztetést?Elsőként tépjük ki a nyelvét minden olyan magyarnak, aki Jacobs kávét szürcsölget. Verjük ki a fogát mindazoknak, akik kéjes élvezetek közepette Milkát, Tobleronét, 3Bitet, ne adj’ isten Piros Mogyorósat rágcsálnak. De legfőképpen a Sport szelet rajongóival bánjunk el nagyon csúnyán, hisz ők azok, akik hungarikumra hivatkozva már eddig is egy világméretű góliát csokipéniszét szopogatták a létező legönelégültebb nemzeti öntudattal.
Rakjuk végre rendbe a dolgokat - most!
Vessünk egy pillantást a leköszönő tulajdonosra és a vevő szerepében - Magyarországon már nem először megjelenő - globális élelmiszer-ipari vállalkozásra. Nem titok, a Győri Kekszet a Danone-tól a Kraft Foods nevű óriáscég veszi meg. Mégis, a közelmúltban ismét útjára indult lánclevél még egy újabb DaNOne bojkottra hívta fel a figyelmünket. Nemzeti öntudatunkra apellálva kérték, hogy büntessük meg a kizsákmányoló Danone-t és ne vásároljunk tőlük semmit. Éreztük, most itt a lehetőség. A magyar nép (legalábbis annak az e-mail címmel rendelkező, kisebb hányada) egy ilyen összehangolt bojkottal - immáron harmadszorra - jól beakaszthat a Danone-nak, s valószínűleg egészen csődközeli állapotba sodorhatja a főgonosz szerepében feltüntetett cégcsoportot.
Valójában persze örülhetnénk, hogy egyszer végre valamiben össze tudunk fogni. A dolog szépséghibája viszont most is csak az, hogy mi ilyen téren mindig csak akkor voltunk, vagyunk és (megelőlegezve) leszünk élenjárók, ha azt valami/valaki ellenében, nem pedig valamiért/valakiért tesszük. Abban aztán igazán jók vagyunk, amikor gyűlölnünk kell (s ha úgy nézzük, Európában gyakorlatilag alig maradna fehér folt, ha mi kiolthatnánk azok vérét, akik nekünk nem szimpatikusak, mert kizsákmányoló karvalytőkések, pökhendi soviniszták, szimplán büdösek, szőröstalpúak vagy úgy általában nem magyarok, ami azért épp elég nagy bűn a mi szemszögünkből nézve).
Mindenesetre ezen hisztériakeltés több sebből vérzik, még akkor is, ha a Győri Kekszet lassan már mi is veszélyben érezzük. Azon a ponton például biztosan, hogy nem ártana, ha minden egyes alkalommal megnéznénk, pontosan hol is készül az, amit épp a szánkba igyekszünk venni. Nehogy aztán később pofára essünk, hogy akaratunk ellenére mások végtermékét tolták le a torkunkon. A Győri Keksz egynémely terméke, minő fura, de már jó ideje, nem itthon készül. Lengyelország, Csehország - mondanak valamit ezek az országnevek? Vagy most újat mondtunk? Nahát, pedig azt hittük, ez mind magyar.
Vagy nézzük meg a Sport szeletet. Lehet, hogy a csoki majszolását kísérő kéjtől elhomályosult tekintetek pillanatok alatt megfagynának, ha egyszer végre ránéznénk a csomagoláson a „Származási hely” megjelölésre. Láthatnánk ott mindenféle fura nevet, úgymint Németország vagy EU.
De ez még mind semmi, vessünk egy pillantást a reklámokra. Egy emocionális egyenértékest, afféle globális életérzést látunk felvillanni: búzamező és betakarítás, meg a John Deere 4040-es traktora. A megérdemelt munka gyümölcseként élvezhető létélmény. Ez az, amit annak idején a LU Cereals, a Danone keksz- és gabonapehelygyártó üzletága is használt, most pedig ellepte a honi multireklám felületeket. Semmi hazai íz, csak egy globalizálódott és uniformizált brand, mely magáról azt hirdeti: Gabonaszakértő. A picsát gabonaszakértő!
A keksszel, mint metaforikus búzabála-görgeteggel megpakolt platót helyezik a középpontba, no meg az ordító üzenetet, miszerint „61% gabona”. Szinte jogosan kérdezhetnénk - Miért, eddig mit ettünk, csak nem fűrészport? Tény, hogy a Győri (esetleg a Győri Édes, jóllehet a brand használata nem mindig konzekvens), avagy a Danone, sőt, ha úgy vesszük a LU gabonaszakértővé avanzsálta magát. És mindezt milyen körítéssel? Egy, a betakarításról közvetített idilli képpel, s egy minden hazai háztartásban fellelhető John Deere traktorral, mely oly természetes számunkra, mint hogy egy MSZP igenre csak egy Fidesz nem lehet a válasz. Gyakorlatilag csak az ég színe más; tőlünk távolabb egy kicsit azúrosabb, türkizesebb, nálunk meg kékebb. Ezek után azon sem csodálkoznánk, ha ebben valamilyen kódolt üzenet rejlene, úgymint Côte d'Azur vs. Kék Duna.
Manapság az már senkit sem lep meg, hogy készülnek olyan széles felhasználásra szánt (értsd: több országban is eladható) televíziós reklámszpotok, melyeket egy-egy kampány erejéig kölcsön lehet venni, s megadott feltételek mellett lehet használni. Szűkebb hazánkban ennek egyik emlékezetes példája, amikor is a nagy becsben tartott, s kultikus körökben már-már hungarikumként kezelt Sport szeletet egy rasta fekával próbálták sorozatban az arcunkba tolni. Nem volt ott szó másról, mint egy „biankó” szpotról, melyet tetszés szerint lehetett használni cégcsoporton belül és kívül. Merthogy maga a felismerhető csomagolás nem volt mindig felismerhető, hisz az néha alig látszott a rasta csokiember szutykos kezében... Hát csak ennyit a helyi ízekről!
A rasta-kultúráról meg egyenesen kár is szót ejteni. Szinte megfejthetetlen, hogy a fenébe tudott ilyen mainstream szintre emelkedni.
Szóval akkor most kitől is féltsük a kekszünket? Egészen pontosan melyik karvalytőkéstől, a mocsok galloktól, vagy azoktól a csak mozivásznon létező történelmű jenkiktől? Mi több, úgy általában az is felvetődik bennünk, hogy ilyen esetekben a karvalytőkés az semmiféleképpen, de a hazai milliárdos mindenféleképpen megkopaszthat bennünket és tovább zsírosodhat rajtunk? Pusztán azért, mert naívan azt hisszük, hogy ezek a hazafiak a magyar nemzetgazdaságba pumpálják vissza a rólunk lefölözött hasznot. Ugyan már! Ébresztő Magyarország!
Valójában persze örülhetnénk, hogy egyszer végre valamiben össze tudunk fogni. A dolog szépséghibája viszont most is csak az, hogy mi ilyen téren mindig csak akkor voltunk, vagyunk és (megelőlegezve) leszünk élenjárók, ha azt valami/valaki ellenében, nem pedig valamiért/valakiért tesszük. Abban aztán igazán jók vagyunk, amikor gyűlölnünk kell (s ha úgy nézzük, Európában gyakorlatilag alig maradna fehér folt, ha mi kiolthatnánk azok vérét, akik nekünk nem szimpatikusak, mert kizsákmányoló karvalytőkések, pökhendi soviniszták, szimplán büdösek, szőröstalpúak vagy úgy általában nem magyarok, ami azért épp elég nagy bűn a mi szemszögünkből nézve).
Mindenesetre ezen hisztériakeltés több sebből vérzik, még akkor is, ha a Győri Kekszet lassan már mi is veszélyben érezzük. Azon a ponton például biztosan, hogy nem ártana, ha minden egyes alkalommal megnéznénk, pontosan hol is készül az, amit épp a szánkba igyekszünk venni. Nehogy aztán később pofára essünk, hogy akaratunk ellenére mások végtermékét tolták le a torkunkon. A Győri Keksz egynémely terméke, minő fura, de már jó ideje, nem itthon készül. Lengyelország, Csehország - mondanak valamit ezek az országnevek? Vagy most újat mondtunk? Nahát, pedig azt hittük, ez mind magyar.
Vagy nézzük meg a Sport szeletet. Lehet, hogy a csoki majszolását kísérő kéjtől elhomályosult tekintetek pillanatok alatt megfagynának, ha egyszer végre ránéznénk a csomagoláson a „Származási hely” megjelölésre. Láthatnánk ott mindenféle fura nevet, úgymint Németország vagy EU.
De ez még mind semmi, vessünk egy pillantást a reklámokra. Egy emocionális egyenértékest, afféle globális életérzést látunk felvillanni: búzamező és betakarítás, meg a John Deere 4040-es traktora. A megérdemelt munka gyümölcseként élvezhető létélmény. Ez az, amit annak idején a LU Cereals, a Danone keksz- és gabonapehelygyártó üzletága is használt, most pedig ellepte a honi multireklám felületeket. Semmi hazai íz, csak egy globalizálódott és uniformizált brand, mely magáról azt hirdeti: Gabonaszakértő. A picsát gabonaszakértő!
A keksszel, mint metaforikus búzabála-görgeteggel megpakolt platót helyezik a középpontba, no meg az ordító üzenetet, miszerint „61% gabona”. Szinte jogosan kérdezhetnénk - Miért, eddig mit ettünk, csak nem fűrészport? Tény, hogy a Győri (esetleg a Győri Édes, jóllehet a brand használata nem mindig konzekvens), avagy a Danone, sőt, ha úgy vesszük a LU gabonaszakértővé avanzsálta magát. És mindezt milyen körítéssel? Egy, a betakarításról közvetített idilli képpel, s egy minden hazai háztartásban fellelhető John Deere traktorral, mely oly természetes számunkra, mint hogy egy MSZP igenre csak egy Fidesz nem lehet a válasz. Gyakorlatilag csak az ég színe más; tőlünk távolabb egy kicsit azúrosabb, türkizesebb, nálunk meg kékebb. Ezek után azon sem csodálkoznánk, ha ebben valamilyen kódolt üzenet rejlene, úgymint Côte d'Azur vs. Kék Duna.
Manapság az már senkit sem lep meg, hogy készülnek olyan széles felhasználásra szánt (értsd: több országban is eladható) televíziós reklámszpotok, melyeket egy-egy kampány erejéig kölcsön lehet venni, s megadott feltételek mellett lehet használni. Szűkebb hazánkban ennek egyik emlékezetes példája, amikor is a nagy becsben tartott, s kultikus körökben már-már hungarikumként kezelt Sport szeletet egy rasta fekával próbálták sorozatban az arcunkba tolni. Nem volt ott szó másról, mint egy „biankó” szpotról, melyet tetszés szerint lehetett használni cégcsoporton belül és kívül. Merthogy maga a felismerhető csomagolás nem volt mindig felismerhető, hisz az néha alig látszott a rasta csokiember szutykos kezében... Hát csak ennyit a helyi ízekről!
A rasta-kultúráról meg egyenesen kár is szót ejteni. Szinte megfejthetetlen, hogy a fenébe tudott ilyen mainstream szintre emelkedni.
Szóval akkor most kitől is féltsük a kekszünket? Egészen pontosan melyik karvalytőkéstől, a mocsok galloktól, vagy azoktól a csak mozivásznon létező történelmű jenkiktől? Mi több, úgy általában az is felvetődik bennünk, hogy ilyen esetekben a karvalytőkés az semmiféleképpen, de a hazai milliárdos mindenféleképpen megkopaszthat bennünket és tovább zsírosodhat rajtunk? Pusztán azért, mert naívan azt hisszük, hogy ezek a hazafiak a magyar nemzetgazdaságba pumpálják vissza a rólunk lefölözött hasznot. Ugyan már! Ébresztő Magyarország!
