A globális médiák kizárólagosságában hívők most ismételten nagyot csalódhattak. Az ilyen elzárt országokról nehéz hivatalos tudósítást készíteni, így most is a bloggerek voltak azok, akik a saját csatornáikon beszerzett információk alapján (de persze országon kívülről), egy relatíve hiteles képet tudtak festeni az eseményekről. Ehhez nyilván kellettek barátságok, kapcsolatok, akár rokoni szálak is, és egy jó nagy adag meggyőződés és elkötelezettség is. Az egyik ilyen önkéntesre, a Londonból bloggoló Ko Htike híradásaira még magának a CNN-nek is muszáj volt hivatkoznia. De hasonlóan aktív a Norvégiából működtetett non-profit média szervezet, a Democratic Voice of Burma is, akik mindenkinél meggyőzőbb képi anyagokkal igyekeznek tudósítani a Burmában történtekről.

De mi is történt ott tulajdonképpen? Anélkül, hogy bármilyen nagyívű kijelentést tennénk az eseményekről, az mindenféleképpen megállapítható, hogy olyat azért nem mindennap láthat a média voyeaur, amint buddhista boncok, a megtestesült pacifizmus utolsó élő példányai szerepükből kilépve, vandál magyarokat is megszégyenítő módon, husángokkal kezükben randalíroznak az utcákon. Túszokat ejtenek, autókat gyújtogatnak, köveket és üvegeket dobálnak, a karhatalmiak kezéből próbálják kicsavarni a fegyvert. Oké, ne élcelődjünk, végül is ők most a frontvonalban vannak.
Szenvedélymentesnek korántsem mondhatók, sőt, mint azt a napok burmai történései bizonyítják is, vágyaikról - hit ide vagy oda - még nem sikerült teljesen lemondaniuk. Az önmegfigyelés folyamatában lévő szerzetesek próbálták ugyan az őket körülvevő szűkebb világot megismerni, s megérteni annak állandó változását, de aztán rájöttek, az ugyan nem változik. Vagyis mégiscsak, egyre szarabb lesz. Mivel tehát nem tudják megérteni a külvilágot, felszabadultság érzetük sincs, így a megvilágosodás elragadtatottságába sem emeli őket az égvilágon semmi. Hát mi ez, ha nem a legevidensebb kritikája e nagyra tartott vallásnak. S mindehhez, mint látható, nem is kell sok évszázados meghurcoltatás és szenvedés, már egy néhány évtizede regnáló katonai junta puszta léte is elégséges. Most ugyan lehetne itt buddhista-mód érvelni, hogy a szenvedés a függőségből fakad. Mégis - és erre a történtek szolgálnak legékesebb bizonyítékul - létezik az a mélypont (értsd: szegénység, diktatúra), amikor még az egyébként légynek sem ártó buddhisták is bepipulnak, s ahelyett hogy odafordítanák másik orcájukat, ők is törnek-zúznak, mint morcos fradisták egy vesztes meccs után. A napnál is világosabb, hogy igenis van az a létállapot a Nirvánáig vezető rögös úton, amikor is minden csődöt mondhat és új szabályok érvényesülnek.

És hogy a másik oldalról se feledkezzünk meg... A kormányzatnak sem könnyű a dolga, nem mintha bárkinek is át akarná engedni a hatalmat, inkább a megszerzett presztízs fenntartása, ami még ösztönzözheti őket. Ráadásul nem is számít igazán tökös rezsimnek az, aki nem fegyverkezik ezerrel. A folyamatos nemzetközi embargók következtében ugyanakkor leszűkült a mozgástér. Jó cimborák persze mindig is akadtak. Elég ha csak a ENSZ BT hivatalos nyilatkozatának elfogadását megtorpedózó országokra gondolunk. Sőt, ami még ennél is érdekesebb, egy újabb összeesküvés-elmélet szerint a zsidók keze is benne van a dologban… A mianmari vezetésnek egyébként van még egy másik kapcsolódási pontja is a zsidó állammal; az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa eddig még csak Izrael kormányát figyelmeztette az intézményesült erőszak alkalmazása miatt. Mostantól viszont már ketten ülnek a szamárpadban.
Egy elszigeteltségre utalt ország magára valamit is adó katonai juntája azonban mégsem ülhet ölbe tett kézzel. Meg kell próbálnia a honi közvéleményt formálni. Esetleg a modern kor szelleméhez igen jól illeszkedő militarista propagandával megnyerni őket az ügynek. Ami jelen esetben mondjuk elég nehezen megfejthető, ha csak annyival el nem intézzük, hogy megfélemlíteni és folyamatosan rettegésben tartani a lakosságot. Aki pedig folyamatosan ellenkezik, azt ki kell vonni a forgalomból, vagy ha már a kormányzó elit szerencsétlenségére valamelyik nagypofájú renegát mégis Nobel-békedíjat kapna, akkor meg el kell őt lehetetleníteni, de legalábbis évekre házi őrizetbe zárni. Így volt és van ez Aung San Suu Kyi asszonysággal, a burmai ellenzék vezetőjével is.

Azért ne higgyük, hogy a mianmari vezetés önmagában képes lenne egy ilyen nagyszabású csúcsteljesítményre, melyet az elmúlt évtizedek engedelmességi fogadalmai és népességszabályozási rekordjai sorra bizonyítanak. Sáros itt valójában sok mindenki. A The Burma Campaign UK szervezet összeállított egy feketelistát azokról a cégekről, akik piszkos üzelmeket folytatnak a mianmari kormánnyal. Persze nem kell itt feltétlenül kemény dolgokra gondolni, még ha nyilván olyanok is akadnak szép számmal köztük. A listán szerepelnek például a burmai turizmussal kapcsolatba kerülő cégek is. Többek között a világhírű útikönyv sorozat, a Lonely Planet is így kerülhetett a szőnyeg szélére. Az emberi jogi szervezet olvasata szerint azzal, hogy könyvet adnak ki az országról, gyakorlatilag bátorítják az odautazást, ezzel pedig Than Shwe vezértábornagy zsebét tömik kemény valutával. A listán szinte egy külön szekció az olaj- és gázcégek mianmari érintettsége, de ez már önmagában is olyan jó téma, hogy gyakorlatilag megér egy későbbi bejegyzést…
Burma egyébként nem ismeretlen a feketelistákat gyártó szervezetek előtt. Jó néhányuknál szerepel az ország, mint idegenforgalmilag problémás hely, illetve ahova már pusztán szolidaritásból sem ajánlott ellátogatni. A Freedom House publikációinak például állandóan visszatérő szereplője.

Mindenesetre fura egy ország ez a Burma, a dzsungel közepére megálmodott új fővárosával, Naypyidawval. A hírek szerint a környék maláriával fertőzött vidék, mostanra azért sikerült benépesíteni a kormányzat központját. És hogy kényelmes körülmények között élvezhessük mások nyomorát, a Google Earth segítségével (vagy az alábbi videóval) még a juntavezér titkos lakhelyét is gondtalanul tanulmányozhatjuk.