Vannak fővárosok a világon, ahol tömegközlekedés, mint szervezett keretek közt működtetett személyfuvarozási szisztéma nem létezik. Egyszerűen nem indokolja a helyi forgalom mértéke, vagy talán maga a rendszer lenne működésképtelen az adott társadalomban. Aztán vannak fővárosok, ahol meg éppenséggel van tömegközlekedés. Azonban ezen városok közlekedési hálózatai közt hatalmas különbségek lehetnek. E rendszerek működőképességét illetően nagyok az elvárások; ismerhetünk olyanokat, melyek léte is inkább átok. És persze akadnak olyanok, melyek mintha még az idegen számára is otthonossá próbálnák varázsolni a helyet, s igyekeznek elviselhetővé tenni a városi tömegnyomort. Ráadásul komfortérzetünket is emelik.Kuala Lumpur integrált közlekedési rendszere, különös tekintettel magasvasút hálózatára az említettek közül speciel egyikre sem jó példa, mindazonáltal utazni azzal kivételesen élvezetes.
Először mindjárt egy megtévesztő jelzőt szeretnénk a helyére tenni. KL (ejtsd: ké-el - hiszen, ha már egyszer van LA, akkor miért ne lehetne KL, arról nem is beszélve, hogy a helyiek is így hívják) sokszor integráltnak mondott közlekedési hálózata valójában nem az, inkább egy kissé szétzilált valami, ami azonban még ennek ellenére is jól működik. Kiemelt csomópontjai ugyan látszólag egységbe foglalják azt, a gyakorlatban azonban sokszor tűnik különálló vonalak szövevényes rendszerének. Mert az önmagában édes kevés, hogy a térképen egy ponttal jelzik a különböző társaságok által működtetett vonalak azonos nevű állomásait. Ha azok közt nincs rendesen biztosítva az átjárás, akkor majdnem felesleges is rendszerről papolni, integráltról meg végképp nem.
Kuala Lumpurban viszont még ez, az egyik vonalról másikra való átjutás is kaland, a cseppet sem unalmas tömegközlekedés része. Képzeljük el azt, hogy megérkezve egy adott célállomásra át szeretnénk szállni egy másik társaság, más nevű és kicsit más formájú járművére. Az átszállás normál esetben dögunalmas körülményeit azzal az igen egyszerű módszerrel igyekeznek megbonyolítani, hogy gyakorlatilag semmilyen, a partnercég állomásához vezető utat nem tábláznak ki. Merthogy az még véletlenül sem egyazon építményben található a másikkal. Akár néhány utcasaroknyi távolságra is el kell jutnia a lelkes közlekedőnek, a két megálló között minimum egy kínai piaccal és egy olyan forgalmas gyalogátkelőhellyel, ahol még a helyiek is csak akkor mernek átkelni, ha már tényleg szabad a jelzés és a járműveknek több mint fele lelassított. Egy ilyen átszállás persze csak elsőre szokatlan egy olyan elkényeztetett hazánkfiának, aki a jól működő, logikusan felépített és nem utolsó sorban tiszta helyi tömegközlekedéshez szokott (lett légyen az BKV, SZKT vagy akármi), a második alkalomtól fogva már ő is direkt keresi a kihívást.
Unalmas pofákat bárhol a világon lehet látni, tömegközlekedési eszközön utazva méginkább. Ez alól Kuala Lumpur sem kivétel. Az viszont már viszonylag kevés helyen adatik meg, hogy a földtől elrugaszkodva, de azért mégis kötött pályán közlekedjen az ember. Mindig is gondolkodtunk azon, mi az ami az életben nagyon felkavaró tud lenni. Elképzeléseink eddig is voltak. Nyilván az sem izgalmaktól mentes, amikor egy kietlen betonrengeteget átszelő szerelvényből kémlelve az irodaházak szobáit, tekintetünkkel egyszercsak azt a pillanatot kapjuk el, amint főnök és titkárnője kb. a 10. emelet magasságában épp nem tollbamondásra készülnek, inkább csak az alárendeltségi viszonyt igyekeznek elmélyíteni. De annál felemelőbb érzés, mint trópusi fák lombkoronájának szintjén valami bizonytalannak tűnő pályán mozgó magasvasút ablakán bambán kifelé bámulni... Nos, nem sok dolog versenghet az érzéssel. Talán tényleg csak néhány. Ebben a felemelő pillanatban az ember hajlamos magát átadni egy furcsa földöntúli érzésnek, mint például hogy ő a teremtés koronája és fentről vizsgálva a dolgokat minden olyan szép, s rendezett. És ugye mondanunk sem kell, minden felettébb jól is működik. Ami ekkortájt uralkodik el az emberen, az már maga a nyugalom, melyet talán a jóisten érezhetett a teremtés után nem sokkal (tegyük hozzá, nem is túl sokáig). Ezt az önfeledt, eufórikus, ám mégis letisztult hangulatot jelentősen már az sem tudja letompítani, ha kinn épp a szokásos délutáni monszuneső van műsoron.
Van még egy hatalmas nagy tanulsága az ilyesfajta térészleléseknek. Nevezetesen az, hogy magasban suhanva az ember legalább két várost ismerhet meg. Egyrészt azt a régiót, amit csak innen szemlélve tud megismerni, átlátni és felfogni. Másrészt azt a lentit, amivel egyébként normál esetben meg kellene elégednie ott, egész közel a földfelszínhez.
Ahogy ezt már mondani szokták, "ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj", s a mondás egyszerre megigazul. Midőn fent vagyunk, elemzőként tekintünk az utcák kusza szövevényére, lent ezzel szemben szinte tanácstalanul bolyongunk, mert a térkép ilyen felhőkarcolók árnyékában már nem ugyanaz, mint lenni szokott a Hortobágyon.
Kuala Lumpurban viszont még ez, az egyik vonalról másikra való átjutás is kaland, a cseppet sem unalmas tömegközlekedés része. Képzeljük el azt, hogy megérkezve egy adott célállomásra át szeretnénk szállni egy másik társaság, más nevű és kicsit más formájú járművére. Az átszállás normál esetben dögunalmas körülményeit azzal az igen egyszerű módszerrel igyekeznek megbonyolítani, hogy gyakorlatilag semmilyen, a partnercég állomásához vezető utat nem tábláznak ki. Merthogy az még véletlenül sem egyazon építményben található a másikkal. Akár néhány utcasaroknyi távolságra is el kell jutnia a lelkes közlekedőnek, a két megálló között minimum egy kínai piaccal és egy olyan forgalmas gyalogátkelőhellyel, ahol még a helyiek is csak akkor mernek átkelni, ha már tényleg szabad a jelzés és a járműveknek több mint fele lelassított. Egy ilyen átszállás persze csak elsőre szokatlan egy olyan elkényeztetett hazánkfiának, aki a jól működő, logikusan felépített és nem utolsó sorban tiszta helyi tömegközlekedéshez szokott (lett légyen az BKV, SZKT vagy akármi), a második alkalomtól fogva már ő is direkt keresi a kihívást.
Unalmas pofákat bárhol a világon lehet látni, tömegközlekedési eszközön utazva méginkább. Ez alól Kuala Lumpur sem kivétel. Az viszont már viszonylag kevés helyen adatik meg, hogy a földtől elrugaszkodva, de azért mégis kötött pályán közlekedjen az ember. Mindig is gondolkodtunk azon, mi az ami az életben nagyon felkavaró tud lenni. Elképzeléseink eddig is voltak. Nyilván az sem izgalmaktól mentes, amikor egy kietlen betonrengeteget átszelő szerelvényből kémlelve az irodaházak szobáit, tekintetünkkel egyszercsak azt a pillanatot kapjuk el, amint főnök és titkárnője kb. a 10. emelet magasságában épp nem tollbamondásra készülnek, inkább csak az alárendeltségi viszonyt igyekeznek elmélyíteni. De annál felemelőbb érzés, mint trópusi fák lombkoronájának szintjén valami bizonytalannak tűnő pályán mozgó magasvasút ablakán bambán kifelé bámulni... Nos, nem sok dolog versenghet az érzéssel. Talán tényleg csak néhány. Ebben a felemelő pillanatban az ember hajlamos magát átadni egy furcsa földöntúli érzésnek, mint például hogy ő a teremtés koronája és fentről vizsgálva a dolgokat minden olyan szép, s rendezett. És ugye mondanunk sem kell, minden felettébb jól is működik. Ami ekkortájt uralkodik el az emberen, az már maga a nyugalom, melyet talán a jóisten érezhetett a teremtés után nem sokkal (tegyük hozzá, nem is túl sokáig). Ezt az önfeledt, eufórikus, ám mégis letisztult hangulatot jelentősen már az sem tudja letompítani, ha kinn épp a szokásos délutáni monszuneső van műsoron.
Van még egy hatalmas nagy tanulsága az ilyesfajta térészleléseknek. Nevezetesen az, hogy magasban suhanva az ember legalább két várost ismerhet meg. Egyrészt azt a régiót, amit csak innen szemlélve tud megismerni, átlátni és felfogni. Másrészt azt a lentit, amivel egyébként normál esetben meg kellene elégednie ott, egész közel a földfelszínhez.
Ahogy ezt már mondani szokták, "ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj", s a mondás egyszerre megigazul. Midőn fent vagyunk, elemzőként tekintünk az utcák kusza szövevényére, lent ezzel szemben szinte tanácstalanul bolyongunk, mert a térkép ilyen felhőkarcolók árnyékában már nem ugyanaz, mint lenni szokott a Hortobágyon.
