Ezerkettőszáz forint, de alkudjon egy kicsit! - szakadt ki a piaci hangzavarból egy tiszta mondat. Majd néhány pillanattal később imígyen szólt a folytatás: „Szeretik az emberek, viszik férfira, nőre. Na, alkudjon már egy kicsit!” A koszorúárus kötött sapkáján halálfej hímzés, abszolút az eseményhez igazított, halálian stílusos brand. De jópofa. Az árus nagyanyja legalább annyira rámenős az üzletmenet előre vitelében, mint a kedves kisunoka. Ő is próbálkozik még néhány mesterfogással…
Kicsit arrébb, nem is oly sokkal később meg olyanokat hallunk, hogy „06-60 a Mari néni… Ja nem, az már megszűnt.” Elsőre nem is értjük. Mi van? Ott térdepelnek egy virággal kissé túlzsúfolt síron, igazgatják a műanyag mécseseket és torkuk szakadtából ordítanak. Főleg a pecsétgyűrűs, fülbevalós öregember hangoskodik. Azt gondolhatnánk, ezek az elhunyttal készülnek kontaktálni, csak közben rájöttek, hogy amint a rokon is eltávozott, úgy vitte magával a 06-60-as számot, meg az egész Westel-szolgáltatást is. Most halljuk csak, hogy „Mari néninek viszik a bútorokat”, szóval ezért a telefonszám csere, meg a halaszthatatlan ügyintézés.
Na de mégis, valahogy ez úgy jön le, hogy Mária meghót, egy ideje ott nyugszik ahol, oszt most meg mán bútorra kéne néki, de legalábbis mi úgy szeretnénk, hogy nékije légyen valami, amire ülhet, fekhet vagy amibe épp tarthat ezt-azt...