Vannak a világon népek, akiknek már a puszta híre is simán elég ahhoz, hogy tudjunk róluk és persze az evolúciós folyamatokban betöltött kitüntetett szerepükről. Azonban olyanok is akadnak, akiknek keserves és vérrel vastagon átitatott élete, a fennálló renddel folytatott folyamatos harca sem elég ahhoz, hogy egyáltalán elérjék észlelésünk legalsó küszöbértékét. Ezért hát dokumentálniuk kell magukat, minél jobban. Hogy legalább emberszámba vegyék őket, ha már ezt az anyaország úgysem igazán igyekszik megtenni.

Sőt, furamód nemcsak létükről kell, hogy híradást adjanak a világnak, hanem módszeres kiirtásuk történetéről is. Erre a mindennapi holokauszt hírek a legékesebb bizonyítékok, amiket - valljuk be - nehéz lenne überelnie egy olyan népnek, mint a karenek nemzetsége.

Hogy egy különös földsugárzás teszi, vagy tényleg van ott valami Burmában - még nem fejtették meg. Tulajdonképpen az egész lakosság egy csődtömeg, mindenki kellően szerencsétlen. Hiába a vezetés által is elismert, elvben létező megannyi sokszínű népcsoport, sorsukat illetően kormányzati körökben közös az egyetértés, ami nagyjából így fordítható le: - Mindenkinek kuss a neve!
A Dictator Watch, a diktátorok áldásos munkásságát nyomon követő szervezet kitüntetett figyelmét is leginkább a burmai történések kötik le. De a "hivatalos érdekvédelmi szervezet" (ez persze így, ilyen formában nem létezik), a Karen Human Rights Groups is nagyjából ezt, a vidéki Burma szenvedéseit hivatott megörökíteni az utókor számára. Kitartó munkájuknak hála igyekeztek lejegyezni mindent a kényszermunkáktól, módszeres falurombolásoktól, kényszer kitelepítésektől kezdve a zsarolásokon, fosztogatásokon, önkényes fogvatartásokon keresztül a nemi erőszakig, kínzásokig, statáriális kivégzésekig.
Vegyük tehát a kareneket, mint a legnagyobb lélekszámú burmai kisebbséget. Mintegy 7 millióan élnek jelenlegi hazájukban, de a szomszédos Thaiföldön is szép számban megvetették lábukat. Látszólag minden rendben lenne velük. Ha úgy vesszük egy komplett, önálló nemzet, saját történelemmel, nyelvvel és kultúrával. Őseik Tibetből származnak, de ha még távolabbra tekintünk, akkor már a mongol eredet is szóba kerülhet (a korai karenek ugyanis a Góbi sivatag környékén telepedtek le). Mindez már igen szép ajánlólevél lehetne, de Mianmarban ezért még nem jár kitüntetés. Sőt, egy jó 50 éve szinte szabályos hadjárat folyik az ügyeletes belső ellenségnek kijelölt népcsoport ellen. Ezzel pedig csak egy módon lehet igazán hatásosan szembeszállni, és az nem az ima. A harcot a Karen Nemzeti Felszabadítási Hadsereg és az ő gerillái folytatják, akik nemcsak ellenőrzésük alatt tartják a nékik alanyi jogon járó területeket, de gyakorlatilag napi harcban állnak a mianmari juntával.
Evan Williams nem annyira legálisan, sok esetben rejtett kamerával készített filmje, gyakorlatilag ezen állapotnak a mementója. A Burma: State of Fear című dokumentumfilm egy kis bepillantást enged ebbe az egészen normális őrületbe. Azonban ne feledjük: minden fokozható, akadnak film összeállítások, melyek továbbmennek és az olyan hétköznapi dolgokat is bemutatják, mint - csak hogy csak a legdurvábbat említsük - a taposóaknától szétroncsolt láb amputálása...



Valami tényleg fordítva van arrafelé bekötve. Mintha az egész népségben benne élne az erőszak, mint az érvényesülés és/vagy életben maradás egyedüli lehetősége. Továbbmegyünk, kultúrális tényezővé kell, hogy minősítsük a létezésért folytatott elkeseredett harcot. Ezek után nem csoda, ha a küzdősportok történetét vizsgálva Burmában lelünk rá a világ, minden bizonnyal egyik legbrutálisabb kickbox ágára, a Myanma Lethweire. Egykoron, mi sem természetesebb, az egyik fél kimúlásáig játszották, mára azonban a sportág teljesen megszelídült. Azonban még így is a legkérlelhetetlenebb és legcivilizálatlanabb pusztakézzel űzött sportok közt a helye, melyben gyakorlatilag minden megengedett, még a lefejelés is.
Nyilván lehetne tovább folytatni a rémségek sorát, a személyes kedvenceinknek számító nagák törzsével is. Róluk csak annyit (és egyszer majd kicsit bővebben), hogy ez az Észak-Burma hegyei és esőerdei között megbúvó, negroid vonásokat mutató ősi népcsoport nemcsak tetoválásairól híresült el, hanem a szomszédos falvakban tett portyázásairól is. Ezeknek pedig annak idején egy konkrét célja volt, a szó szoros értelmében vett fejvadászat. Hitük szerint ugyanis az ellenség feje a szántóföldeken eltemetve jó termést biztosít (a rizsföldeken szétlocsolt vérükről már nem is szólva). No de ez már messzire, a kulturális antropológia, vagy méginkább az etnológia kutatási területeire vezethetne bennünket.
Tulajdonképpen csak ámulunk és bámulunk, milyen csodálatos isteni teremtmény az ember. Valójában már az sem olyan meglepő, ha az erőszak-spirál ilyen szép becsavarodását láthatjuk Mianmarban. Végülis mi másról szólhatna az élet, mint az életben maradás különleges képességeiről.