WC-történeti kiállítás - Budapest. Történelmi pillanatról azért kár lenne beszélni. Sőt, ettől még a klotyó köré emelt társadalmi tabuk is ugyanúgy megmaradnak. A paraván nem dőlt el.
Mi igazán egyet hiányoltunk, de nagyon. Ami nélkül nem is lett volna értelme az egésznek. Sőt úgy általában a vécé sem létezne, ha nem lenne székletürítési kényszerünknek végterméke, melynek elhelyezéséhez hosszú ideig nem szükségeltettek ilyen külsőségek.
Esetleg lehetett volna valami művészet közeli utalás, példának okáért (hogy legalább a szervezőknek még gondolkodniuk se kelljen) mondjuk Bunuel filmjére, A szabadság fantomjára. Emlékezhetünk, a filmben input és output oldal igen mulatságos módon felcserélődnek, így az asztaltársaság fajanszokon üldögél és a legnagyobb természetességgel beszélget az ürítésről, míg enni már egyenként vonulnak el egy melléhelyiség-szerű étkezőbe. Makavejev Sweet Movieját már említeni sem merjük…
Szóval az egész csak egy nagy körítés, keringés a főtéma körül. Amint azt a légy is teszi a még gőzölgő objektum fölött. (És itt egy kihagyhatatlan mellékszál… Az iStockphoto ezt tényleg komolyan gondolta? Vajon melyik cég lesz az, aki az ő fotóbankjukból épp ezt a képet fogja felhasználni legújabb kampányához?). Beszélhetnek nekünk az emberi anyagcsere szabadságáról, meg művészetről. A magunk részéről szarunk rá! Végül is szar nélkül az egész szart se ér.

Tegyük fel magunknak rögvest a kérdést: Akkor most kit is bojkottálunk, vagy még inkább kit is kellene, hogy bojkottáljunk, ha már mindenféleképpen erre érzünk ellenállhatatlan késztetést?
Elsőként tépjük ki a nyelvét minden olyan magyarnak, aki Jacobs kávét szürcsölget. Verjük ki a fogát mindazoknak, akik kéjes élvezetek közepette Milkát, Tobleronét, 3Bitet, ne adj’ isten Piros Mogyorósat rágcsálnak. De legfőképpen a Sport szelet rajongóival bánjunk el nagyon csúnyán, hisz ők azok, akik hungarikumra hivatkozva már eddig is egy világméretű góliát csokipéniszét szopogatták a létező legönelégültebb nemzeti öntudattal.
Rakjuk végre rendbe a dolgokat - most!

Úgy hisszük, hogy még egy átlagos háztartásban is időről időre felhalmozódnak a legkülönbözőbb témájú képek, melyeket az ember annak idején csak úgy, számolatlanul kattingatva szakított ki a világból. Továbbá arra is gondoltunk, hogy ha az különösebb fájdalmat nem okoz számunkra, akkor ezeket akár meg is oszthatnánk másokkal. Mert - ahogy azt már mondani szokták - A széles látókör Frei Tamásnak is jár!
Akkor ezzel most el is indítottunk egy sorozatot a légy résen címke alatt, mely a későbbiekben akár a blog bal oldali hasábjának e névre keresztelt izgő-mozgó képéről is megnyitható lesz.

Lett légyen az első a világon ma még létező öt szocialista ország egyike, Laosz, valahol Délkelet-Ázsiában. A planéta egyik legnagyobb ópiumtermelője, mégis a legszegényebbek Top 10-ében a helye. S még egy hozzá kapcsolódó leg: a szomszédságában vívott vietnámi háború idején több bombát dobtak le rá (na ugyan kik, hát persze, hogy az amcsik), mint Európa összes országára együttesen a II. világháború idején.
Az ország meghatározó vallása a buddhizmus, így nem csoda, hogy a kultúrára is ez, pontosabban az egyik irányzat, a Théraváda-iskola volt a legnagyobb hatással. Itt a hétköznapi élet természetes velejárói a gombamód szaporodó buddhista szerzetesek, melyek nélkül nem is létezik valamire való laoszi turistafotó. A róluk készült képekből adunk közre most egy csokornyit.