Egy társadalmat mindenkoron minősít, hogy miként is bánik a betegekkel, elesettekkel, kiszolgáltatottakkal. Az meg ugye nem kérdés, hogy a munkanélküliek szegről-végről a fent említett kasztok valamelyikébe sorolhatók. Már úgy értjük, a tényleges munkanélküliek, nem a dologtalanok. A feléjük irányuló kommunikáció legalább annyira mércéje társadalmunknak, a benne élő munkáltatókkal és jó munkáért fohászkodó, leendő munkavállalókkal egyetemben. A magyarországi munkaerőpiacra gránátkánt és persze kizárólag csak találomra behajigált álláshirdetések valamilyen szinten tükrözik is a belviszonyokat. Szánalmas, ahogy munkába csábítanak; ahogy meg magukat mutogatják, még annál is kisstílűbb.
Valójában mi ezeken nem is csodálkozunk, de engedtessék meg, hogy - bár sírni lenne kedvünk - legalább nevethessünk. Hisz annyi jópofa időtöltési lehetőséget ajánlanak manapság.

Nem hallgatunk a szép szóra, merthogy alapjában véve vizuálisak vagyunk. Olvashatunk akármit, mondhatnak nekünk bármit, egyik sem lehet annyira megigéző és magával ragadó, mint akár a legfelszínesebb téma, melyet a szemeink elé tolnak. Azt ugye egyből befogadjuk, s így vagy úgy, de azonnal értelmezzük is. Pedig a világból még alig hallottunk valamit…
Világmegváltók nem akarnánk lenni, de hisszük, hogy a blog bejegyzéseken és a családi fotóalbumok gondosan elnevezett, feneketlen könyvtáraiba sorozatban gyártott fotóin túl még létezhet azért más emlékhordozó is. Egy méltánytalanul elsorvasztott testrészünket hívnánk ebben segítségül… hogy jól fülöncsípjük a hangokat.
Igen, a hang, melyre az az édes anyanyelvünk - bizonyos területeken határozottan megnyilvánuló - satnyasága csak ezt az egy frappáns, ámde általános magyar szót tartogatja. Viszont mi itt legalább annyira gondolunk az artikulált (hát még az artikulálatlan) emberi hangra, a városok morajára, a természet hangjaira, hogy az egyéb „természetellenes”, mondjuk mesterséges neszelésekről ne is szóljunk.

Előrevetítve a természet ébredését, mindjárt egy tavaszköszöntővel kezdenénk. Mintha egy hajléktalan ember és egy madár feleselgetését hallanánk, pedig csak egy, az alkoholmámortól ivócimborát hallucináló egyén képzeletbeli partnerével folytatott magvas, mindazonáltal egyoldalú beszélgetésének a részesei lehetünk. Mindehhez a természet asszisztál. A vége felé hallható enyhe megingás a hangrögzítő személy elbizonytalanodását és egy valósnak képzelt veszélyhelyzetre adott reakcióját hivatott illusztrálni.

Ezúton teszünk ígéretet, hogy technikánkat még csiszoljuk!

Jól fejlett humorérzék, vagy csak valami morbid játék…? Cseppet sem, a hír igaz. Izrael egy csodálatos beruházás gondolatát vetítette előre, egy, az izraeli-egyiptomi határ teljes hosszában felállítandó biztonsági kerítés vízióját. A holokauszt emléknapján a zsidó állam igazán méltó módon tiszteleg a szögesdrótokkal átszőtt önkényes fogvatartások áldozatai előtt.
Izrael egy rettegett, s a biztonság kedvéért kellően sokat is emlegetett korszak hivatalos lezárásának, az  auschwitzi haláltábor felszabadításának - napra pontosan - 63. évfordulóján bejelenti, hogy (egy újabb) kerítést emel. Mindezt aznap tudatja a világgal, amikor közösségi bűntudatunkat már egyébként is rendesen felpiszkálva épp arra próbál figyelmeztetni, hogy mennyire csúnya dolog is az akaratunk ellen való bezártság. Ez legalább akkora cinizmus, mint a kapu feletti felirat: Arbeit macht frei.
Meg nem történtté tenni nem lehet. Soha ne feledjük - kerítés meg szögesdrót. Akkor őket zárták be, most ők zárják be magukat… meg még jó néhány honfitársukat.

A társas lény képzeletbeli - talán csak Aronsonnál létező - személyében rejlő ingerre építenek a reklámjaikkal bennünket is puszipajtássá degradáló cégek és intézmények, midőn egy olyan érzésre utaznak, ami szerintük bennünk kéne, hogy legyen. Olykor nemzettudatba ágyazott közösségi szellem, vagy épp egy, a lelkiismeretünkre hatni próbáló érzelgős kijelentés, máskor valamiféle lealjasított közösségtudat, néha meg épp a bennünk rejlő zabolázatlan egó felszínre hozásának egyik járható útja.
Egyes kijelentések egészen a pedofília határáig is elmerészkednek („…abban a kislányban ott van az egész ország…”), mások meg holmi gang bang fantáziálásokról szólnak („…Ha több van benned”).
Tudjuk, nem egyszerű feladat a magyar nyelven úrrá lenni, s elkerülni még a kétértelműség látszatát is - hacsak épp nem ez a cél. Az meg már szinte nem is tűnik annyira beteges dolognak, hogy valaki, pusztán az úgynevezett szakmája rabjaként sportot űz abból, hogy toplistákat gyártson az év reklámszlogenjeiből.
Valójában elegünk van az ajánlat-hatásszünet-márka-szlogen felépítésű reklám-koreográfiák mindegyikéből! Mi a magunk részéről üresek vagyunk, bennünk aztán végképp nincs semmi…